Megint régen írtam...

Nem írtam, mert tébolyult sebességgel történek az események. Nem érzem otthon magam ebben a világban. Valami félrement. Ezért sem írtam, károgni nincs értelme.

Megváltoztunk.... Nem jó! Nem érdekel, úgy érzem ki kell mondani.

Már két éve, hogy írom ezt a blogot, elég sok minden van itt, ezért újra bemutatkozom. Kiss Csaba vagyok, 33 éves, diplomás, középsúlyos mozgássérült, 100%-os rokkant. Blogom apropója, hogy az is majd két éve, hogy kiköltöztem az intézetből a lakóotthonba, ami által sokkal teljesebb és aktívabb életet élhetek. Ez az időszak bizonyíték arra, hogy képes vagyok a barátaim és segítőim csapata ölelésében egy önrendelkező, és hasznos életet élni.

Nagyon sok gond, kihívás, és harc van mögöttünk, de úgy érzem megérte. Ha újra kezdhetném, újra kezdeném.  "Ez egy olyan álom, amiben hinni kell." Talán az első bejegyzésemben is ezt a mondtatot idéztem, egy kedves barátomtól. Amikor belevágtam, akkor tényleg mégcsak hittem, és reménykedtem benne, hogy működni fog amit megálmodtam. Működik!

Jó érzés, hogy önrendelkező életet élek. Jó érzés, hogy sok mindent megtanultam önállóan megoldani. Jó érzés, hogy számíthatok a barátaimra.

Nagyon sok harc és siker után elérkezett egy újabb nagy lépés. Én még várnék vele, de nem lehet. Nem olyan soká el kell mennem innen is. Rövid időn belül el kell hagynom azt a helyet, ahol eddig laktam. Ezáltal az egész vállalkozásnak az alapja szűnik meg. Tudtam, hogy ez be fog következni  és számítottam is rá, de úgy, hogy szeptemberben elvesztettem a munkámat, valójában felkészülni nem tudtam.

Intézetbe továbbra sem szeretnék menni. Ennek két oka van: ki lehet mondani, hogy Magyarországon nincs megoldva a felnőtt mozgássérültek helyzete intézményi szinten. Nagyon mostoha körülmények között laknak a sorstársaim ezekben az "otthonokban".  Vannak ugyan olyan helyek, ahol viszonylag jobbak a körülmények, de ezekben olyan összegeket kérnek, amiből már az önálló életet is meg lehet oldani.

Ebből számomra az következik, hogy akármilyen reménytelen helyzet is  mindenképpen meg kell próbálnom folytatni ezt az életstílust. Úgy érzem, ha leállnék, akkor elkerülhetetlenül mind fizikailag, mind szellemileg leépülnék és csak passzív állampolgára lehetnék a társadalomnak, ami pedig senkinek sem érdeke.

Több szálon próbálkozom. Az egyik csak bejön. A legfontosabb az lenne, hogy munkát találjak és így anyagilag fedezni tudnám az életemet. A mostani helyzetet alapul véve nagyon bizonytalannak tűnik, ezért kénytelen vagyok  támogatókat, sponzorokat keresni.  Úgy érzem, hogy az elmúlt két évben egyértelműen bebizonyítottam, hogy alkalmas vagyok az önálló életre csak anyagi akadályai vannak. Ezért kérem ha valaki olvassa ezt és egyetért a céljaimmal, akkor bármilyen módon  segítsen abban, hogy tudjam folytatni az elkezdett utat. Bármiféle segítséget szívesen fogadok. A legfontosabb és egyben a legnagyobb feladat a lakhatásomat megoldani. Bármilyen megoldásra nyitott vagyok.

Elérhetőségem: csabaposta@gmail.com

Hétvégén voltam Nagybörzsönyben tábortalálkozón. Nagyon jó volt!

Hol is kezdjem?

Van a Mevisz (Magyar Evangélikus Ifjúsági Szövetség). Ő csinál nyaranta táborokat, és ezeknek szokott lenni ősszel, vagy tavasszal  a tábortalálkozója. Ez egy hétvége, amikor is összejövünk, és együtt eltöltünk két napot.

Bakker! Most jövök rá, hogy erről nagyon nehéz írnom, annyi … Szóval a Mevisz, a táborok, a Meviszből eredeztethető kapcsolataim, barátságok… Ezek az életem részei. Így alakult, és örülök ennek.

Azt hiszem, még majd írok erről…

 

Vasárnap este megnéztem Krisztivel. Hát azt kell mondanom, hogy csak egy film a sok közül.

Nem azt mondom, hogy rossz, de én nem érzem, hogy jobb az átlagnál, csak jó volt a marketingje.

Érdekes, hogy mennyire foglalkoztatja az embereket, hogy mind Emberiség kudarcot vallottunk. Nekem is rossz érzés ezt leírni, de azt hiszem tagadhatatlan. Hangsúlyosom, hogy ez a kijelentés  csak az Emberiség szintjén igaz. Az egyének szintjén még ott van a választási lehetőség. Használjuk ki!

 

Ma egész jó napom volt. Délelőtt Minden úgy alakult, ahogy számíttam. egész kora délutánig.

Bementem a Mammutba. Tudom, sokat szemében ez már hiba, de higgyéltek el, hogy pár dologra jó a Mammut, meg úgy a bevásárlóközpontok általában, pl. pisilni. Meg télen ezekben meleg van. Ez már két jó tulajdonság!

Ahogy vártam a liftre, odajött egy jól megtermett ember.  Az úriember közölte velem,  hogy ha használni akarom  a liftet, fizetnem kell. A szolgáltatás értékét 300 Ft-ba jelölte meg, amit természetesen neki kellett volna átadnom.

Ne  ítélkezünk, olvasóim! Eredeti az ötlet! Ráadásul Humános, viszonylag. Semmi erőszak, lopás, nyíltan megmondja, ha liftezni akarsz, akkor fizess. Végül is nem is olyan sokat kért. 300-at. Mi az manapság...? Ámde az is igaz, hogy olyan szolgáltatást árútt, amit nem ő állított elő. Ez valóban zavaró körülmény...

Elég hamar észrevette, hogy nem egyezik a véleményünk erről az ügyről. Nagyon csúnyán nézhettem, és valami ilyesztő mély  hang jöhetett ki a számból, mert nem előtte tovább a témát, levette a napirendről.

Azért még ezzel  nem adta fel. Nagyon kellett volna  a pénz. Mondta, hogy menjek vele mutat egy könyvet, ha kell vegyem meg. Előző próbálkozásában legalább volt egy kis fantázia,  de ebbe.....!?

Mondtam neki,  hogy elég volt menjen el! Nem tudom, hogy miért, de megfogadta a tanácsot, és elment. Biztos, az angyalok küldték el...

Eztán bementem a fagyízóba, és nagyon megköszöntem Nikinek, hogy levette a kocsimról a notebooktáskát, és bevitte magukhoz, még az incidens előtt...

Nem, még nem, ezért tanulok. Legalább másodjára futok neki. Kel! Angolul tudni kell. Most is egy nagyon rendes tanárom van. egy héten kétszer találkozunk. Remélem lesz eredményen!

Mikor lesz már vége emberek!? A városban volt dolgom, ugyanis kilyukadt a kerekem, ezért intézkedni kellett. Sikerült. A lyukat az egyik jó ismerősöm beragasztotta, de ezt csak tűz oldás, rendelne kellett új garnitúrát.

A poén az, hogy 2 hónapja lecseréltük az összeset. Egyre inkább azt gondolom, megszünőben van a tartós, minőségi termék. Jó, tudom most gumiról van szó, ami természetesen bármikor kilyukadhat, de tele van az életünk silány kacatokkal. Na de a lényeg, hogy sínen van az ügy.

Csak eláztam. Rosszul esik, hogy esik. Már hány napja is? Tavaszt szeretnék, napsütést, meleget.

A Szabó Ervin Könyvtárba szoktam járni. Rendkívül vegyes élményeim származnak arról a helyről.

Ügye közintézmény lévén, törvény által előírt kötelessége a fogyatékosok számára is elérhetővé tenni a könyvtár szolgáltatásait. A törvény, az törvény. A jog előírja, és legalább ezért meg kell tenni.

A törvény kevés. Ehhez kell egy látásmód is. A törvény nem azért kell, hogy legyen, aki levegye a kabátomat, vagy segítsen kipakolni, hanem azért, hogy a ezzel kapcsolatos többlet költséget oda rendelje.

A társadalmi szolidaritást nehéz formálni, törvényi erővel nem is lehet. Ez erkölcs, jelem, tartás, igényesség és nevelés kérdése.

Az említett közintézményben rendszeresen be van osztva valaki, akinek az a dolga, hogy segítsen a vakoknak, és mozgássérülteknek. Ez nagyon jó, és dicséretes dolog. A gond ott kezdődik, hogy szerintem nem kaptak semmi felkészítést. Oda tették őket, hogy oldják meg a feladatot, mert KELL, hiszen a törvény kötelez. Ez így még nem elég. Nem azokkal van bajom, akiket oda tettek, hogy csinálják. Sokkal inkább az kell látni, hogy ez még rendezetlen, és kiforratlan dolog. Pont ezért gyakran inkább a Könyvtár közönségéből választom ki a segítőket.

Ennek a bejegyzésnek azért ezt a címet adtam, mert nem régiben történt egy olyan dolog, ami jól mutatja a tanácstalanságot, és tudatlanságot, ami ezt az ügyet körül lengi.

Bementem a könyvtárba, mert egy kikölcsönzött könyvet meg kellet hosszabbítani. Az ügyintéző hölgy kis nehézség árán, de megértette, hogy mit szeretnék. A kis táskámból kellett kivenni az igazolványomat, kb. 2 perces segítség. Azt hittem, hogy ezt ketten megoldjuk oldani. Nem! A hölgy feltelefonált, hogy jöjjön le egy segítő, és vegye ki a szükséges papírt. Ezért, amit 5-6 perc alatt meg lehetett volna oldani, az 15 percbe kerül. Nem baj, csak mutat valamit...

Megy, döbörög, változik az én kis rendszerem is. Új ember került be a csapatba. Kriszti, úgy, mint Péter az elmúlt másfél évben, heti 3-4 este fog jönni. Szerencse, vagy inkább a gondviselésnek köszönhető, hogy mindig jó emberekkel találkozok. Enélkül nem menne...

Nem esik a hó. Legalábbis tudomásom  szerint. Orsi volt itt.  Jó volt.  Vacsoráztunk. Péter csak mostanában tudott volna jönni.

Kicsit fogságban érzem magam. Ma  kitörtem, de holnap nem fogok, szerintem...

 

Esik a hó, vagyis most épp nem, de sok esett, és még fog is. Szép, minden belep a hó, betakarja a világunkat, mint valami dunyha. A fehérségben ott lappang a tisztaság is, elfed, eltakar dolgokat.  A földünknek is fontos, hogy ilyenkor bőséges csapadék hulljon, hisz ez majd a nyári szárazságban életmentő víz készleteket biztosít a nővények számára.

Ennek ellenére nem szeretem ezt az évszakot. Hideg van és fűteni kell. Az meg pénzbe kerül, nem is kevésbe. Olvastam, hogy régebben jobb volt, a Havasokban.  Kemény telek voltak és aki nem   tette a dolgát nyáron, az bajban volt ekkor tájt, de valahogy békésebb világ volt, legalábbis a könyv lapjain keresztű nézve. Ha fűteni kellett, mert hideg volt, az erdő adott fát eleget. Megdolgoztak érte a embere. Tudom most is, hiszen jön a számla minden hónapban. Én nagyon sérülékenyek  látom ezt a rendszert.  Éppen ezért, talán érdemes úgy nézni a nagy számlára, hogy az azt jelenti, hogy az elmúlt időszakban meleg lakásban lakhattunk.

Nem szeretem azért sem, mert nagyon nehezen közlekedek. Ma gyülekezetben voltam, a Bertalan utcában. Reggel jött értem Reni. Itt lakik a szomszédban, Ő és András szokták a Szombat reggeleket megoldani. Azzal az egy eltéréssel, hogy ha az András jön értem, akkor Újpestre megyek gyülekezetbe. Most elaludtam, Reni keltett, kávéval. Felöltöztem, és elindultunk.

Alig tudtunk kimenni a buszmegállóba, de Istennek hála mindig segített valaki, amikor már úgy elakadtam, hogy Reni ereje kevés lett volna, a kocsi kiszabadításához.

Eredetileg egésznap maradtam volna a Bertalanba, de mivel szakadt a hó, jobbnak láttuk, ha elinduljunk haza. Nem volt egyszerű… Szerintem Reni is úgy fog járni holnapra, mind Orsi. Az idei szezon első nagyobb havazásakor, haza kísért egy este. Másnap tiszta izomlázas lett, mert a hótorlaszokon ő tolta át a kocsim.

Meg kell állapítanom, hogy a BKV sem szereti a téli körülményeket.  Ha ilyen latyakos időben kihajtják a busz rámpáját (Már amelyiken van!), hogy fel tudjak rá szállni, utána nagy százalékban nem képes tovább menni a jármű, mert nem csukódik be az ajtaja. szerintem botrányos.

Már csak egy hét, és vége a vizsgaidőszak. Azt, hogy ez jó, vagy rossz hír, azt még nem tudom megmondani,  annyi biztos, hogy lezárul egy nehéz időszak.

Sok minden történt az elmúlt hetekben, a zömét nem is értem. Sokszor úgy érzem, hogy úgy élek itt, az emberek között, mint egy marslakó. Persze tudom ennek az okait és mindegyik jól megindokolható. Tudom, de attól még,képes vagyok felfogni, magánossá teszi az embert. Vajon ez azért van, mert béna vagyok, vagy valami más, általánosabb baj van? Mondjuk, hogy mert mindannyian bénultak vagyunk?

Be kellene fejezni a főiskolát, hátha segítene valamit a munkához jutához. Vizsgáznom kellene sokat, ahhoz meg ember kell, segítőnek, ami meg nehéz ügy.

Van kedved, időd segíteni?

Péntek állítólag nagy nap lesz, mert végre kicserélik az ablakom. 3 hónapig vártam erre. Ugyanis miután az ősszel egy viharos éjszakán majdnem rám szakadt, beszögelték. Már előtte is többször jeleztem, hogy nem jó az ablak, de bizonyára azt hitték, hogy viccelek, mert nem történt semmi.

De ami elmúlt, azt ne emlegessük. Pénteken 3 hónap után újra szellőztetve lesz a szobámban! Hurá!

 

Úgy értem mire jó, miért van, az hogy vagyok, hogy sorban oldom meg a problémákat, de mire jó, miért jó? Hol van munkám, hol nincs. Amikor van vagy félre rakom, vagy veszek ez-azt, ami kell. Timi hétfőként kilazít, ami jó, csak ez is azért a valamiért csináljuk, amit életnek hívunk. Támogató szolgálat jön ellát, hogy ne legyek büdös, legyen tiszta ruhám, egyek stb., időnként a barátaim teszik ezt. Tanulok, vizsgázok, hogy legyen több papírom. Olvasok, hogy tudjam amit tudni  illik. Jó, ez legtöbbször kis kikapcsolás is. Céltalannak érzem magam. Olyanak akire azt lehet mondani, hogy szép-szép, de mire jó? Nem tudom… Nincs Család, gyerek és nem is lesz. Tök jó, hogy megcsináltuk, hogy nem intézetben kell lennem. Tényleg jó!

Nem tudom.

Csinálom, meg előre, csak előre...

Lopás Ellopták a notebookom. Valószínű, hogy vasárnap történt a városban. Csúnya dolog. Biztos neki nagyobb szüksége van rá, mint nekem. Úgy gondolta, hogy nekem nem kell és ha kell is könnyen veszek másikat. TÉVEDETT! Nagy szükségem van rá. Annélkül ide vagyok kötve a szobába, ha dolgozni, vagy tanulni szeretnék. A ciki az, hogy a napom úgy van beállítva, be kell mennem a városba, minden délután és ott dolgozni, tanulni… No Comment…

Tegnap valami olyan történt, ami írásra késztet. Egészen furcsa és szokatlan dolog, valami olyan esett meg, ami megállásra kényszeríti az embert. Lehet, hogy angyallal találkoztam? Ha végigolvasod ezt a kis történetet, szerintem már nem is lesz olyan döbbenetes ez a felvetés.

A járványra tekintettel, elhatároztam, hogy veszek C-vitamint. Nem oltattam be magam, mert nem tartom jó megoldásnak. Két okból határoztam így. Ezek a következőek:

1. A tendencia azt mutatja, hogy a közeljövőben egyre vadabb és agresszívebb kórokozókkal kell szembenéz a immunrendszerünknek. Ezért azt gondom, hogy jó, ha megdolgoztatjuk a védekező mechanizmusunkat. Jó ha nem szolgáljuk ki teljesen. Meg kell tanulni az új kórokozók mellett egészségesen élni. Igyekezni kell arra, hogy a szervezetünk megkapja azokat a dolgokat melyekre szüksége van, és akkor az immunrendszer képes lesz felvenni a harcot a betegségekkel szemben. Egyszerűen fogalmazva ésszel kell élni.

2. Nekem nem tetszik, se a járvány feltűnésének a körülményei, se az oltóanyag körüli por. Mi egyszerű emberek soha nem fogjuk megtudni, hogy mi folyik a háttérben. Vannak feltevések, spekulációk, de tulajdonképpen semmi esélyünk nincs arra, hogy végére járjunk az ügynek. Én azt gondom, hogy jobb ebből kimaradni, ameddig csak lehet. Főleg, hogy igazából ez az irány zsákutcába visz, mert a mutálódás gyakorlatilag gallyra vágja az egészet…

Node, térjünk vissza az én kis történetemhez. Bementem a gyógyszertárba, és meglepődve tapasztaltam, hogy már ott is sorszámot kell tépni. Ez azért kellemetlen, mert én nem tudom kezelni azt a gépet, ami osztja a számot. Nézelődtem, hogy mitévő legyek. Ahogy így töprengtem, egyszer csak megszólított valaki, egy 55-60 éves úriember és felajánlotta a kis céduláját, a sorszámmal. Még azt is megkérdezte, hogy mi célból jöttem, mit szeretnék venni. Miután megtudta, szólt az egyik patikus hölgynek, hogy legyen szíves és segítsen nekem. Mialatt az eladóval elintéztem a dolgot, Ő a háttérbe vonult, de mire arra került a sor, hogy el kellett volna tenni a vitamint a táskámba, ismét oda jött, és segített elpakolni. Megköszöntem mindkettőjüknek a segítséget és kimentem.

Azt hiszem egyet ért az olvasó, hogy már ez sem mindennapi történet, de ami ezután következett, az engem igen megdöbbentett.

Kijöttem a patikából és egyszer csak felém hajolt az úriembert, és mutatott a kezében egy nagy címletű bankjegyet és berakta a táskámba. Nem tudtam szóhoz jutni, csak azt hiszem, hogy azt próbáltam mondani, hogy köszönöm. Nem értem, nem tudom, hogy ki volt ő.

Nem, azt hiszem nem írok többet. Én erről nem tudok többet, az esett, beszéljen tovább a szívekben az eset...

Köszönöm Istennek és annak az igazi úriembernek!

Nem azért úriember, mert adott pénzt. Nem azért, amit tett, hanem ahogy tette. Annak az embernek az egész megjelenése, a modora, az hangja kellemes és bizalomgerjesztő volt. Egy igazi úriember, amilyennel csak ritkán ritkán találkozik az ember.

Nincs munkám. Egy kormányrendelet áthúzott sokkmindent. Nem tudom, hogy most mi lesz, és hogyan tovább. Nem attól félek, hogy unatkozni fogok. Nagyon sok terv, ötlet vár a megvalósulásra. Csak el is kellene tartani magam. Gondolkozok egy könyv írásán. Olyat szeretnék, ami több egy sima önéletrajznál. A tartalmas, cselekvő élet témakörét szeretném körül járni, józan keresztény szemmel. Érdekes végig gondolni, hogy az ember életében, miért úgy történnek az események, ahogy. Nem tudom, lehet, hogy túl nagy falat lenne ez nekem. Munkanélküli lettem, és majdhogy nem mindenfajta szociális ellátásból kiestem. Ez egy meglehetősen kritikus időszaka az életemnek. Egy esztendeje, hogy új pályára sikerült állítani az életutam, és most ez a módosítás került veszélybe. Rossz érzés…

Megtörtént, majd egy évet „kellett” rá várni, de most bekövertkezett. 8 hónap alatt egyszer sem kellett szembenéznem ezzel a helyzetttel, úgy látszik ennyi felkészülési időt kaptam. Az tudni lehetett, hogy egyszer becsúszik egy ilyen este, amikoris nekem kell megoldani a dolgokat. Ma ugyanis egyedül voltam este, nem ért rá a Péter, és mást sem tudtam megkérni, hogy jöjjön, és segítsen. Az is igaz, hogy  ha nagyon akartam volna, és nyomultam volna, tuti, hogy itt lett volna valaki.Volna, volna, volna. :-)

Nem tettem, mégpedik két okból.

1. Én ezt az életformát sokárig szeretném, és mindvégig szükségem lesz...

2. Kicsit érdekelt, hogy mennyit bírok.

Kiderült, hogy elég sokat.

hétvégén Nagymaroson voltam az elmúlt hétvégén, Misztrál Fesztiválon, Péterrel. Nagyon jól éreztük magunkat, annak ellenére, hogy amikor neki vágtunk, egyikünk sem tudta, hogy bizonyos technikai hagy/ fogunk megoldani. Bátraké a szerencse így hát nekivágtunk

Nyugatiból indult a vonat és csak repültünk hogy fel tudjunk rá szállni ugyanis a MÁV nem jelentkezik az akadálymentesítésbe ami külön  megérdemelne egy kis regény, de most ne menjük bele.  Pályaudvaron találkoztunk két lánnyal az egyik az unokatestvérem volt másik meg az ismerős barátja. Nagy nehezen felszálltunk, elindultunk, nagyon meleg volt de legalább mentünk. Persze azt mondta, hogy akkor kell készülődni a leszállásra ha kezd szépülni a táj. Hát aztán szépült. MI meg elbámészkodtunk. Ezért  egy megállóba  pánikszerűen kellett leszállnunk mert kiderült hogy megérkeztünk. Ami elég komoly teljesítmény tekintve, hogy tolókocsis vagyok és volt egy csomó csomagunk is. Leszálltunk de sajnos nem maradéktalanul. Ugyanis fent maradt a kistáskám amiben gyakorlatilag minden papírom benne maradt. No meg a pénz… Elkezdtünk vadul telefonálni a MÁV-nak, hogy ez nem jó így, csináljanak valamit. Végül odatelefonáltak a következő állomásra, hogy nézzék meg hogy   megvan-e a táskám és vegyék le. Hála Istennek meglett a táska, csak az volt a kérdés hogy hogyan kerül el hozzám. Péter unokahúga bevállalta hogy elmegy érte még aznap( este 7 óra volt kb.) Ezek után minden jól alakult. Nagyon jól éreztük magunkat. Csak az vicces hogy  Misztrál Fesztiválon voltam és egyetlen egy Misztrál számot sem hallottam, sőt gyakorlatilag egyetlenegy rendezvényre se jutottunk el, de jól elvoltunk egymással. Megismerkedtem egy érdekes emberrel vagyis sokkal de egy valakivel kicsit jobban.

Sajnos a közepén el kellett jönnöm mert egy másik tábor kezdődött amire elszerettem volna menni. Bózsván a világ másik oldalán. Így hát búcsút mondtam a fesztiválnak, és jöttem a volt teológiai iskolám táborába, ahol várt egy meglepetés. Egy régi ismerős alias GONOSZ akivel már évek óta kínozzuk egymástJ.  Már itt ebben a táborban többször volt a segítőm, de most nem az ő kezei alatt vagyok, hanem Edit a mostani jobb kezem.